A kérdés, mely ritkán hozza meg várt eredményt, mégis szülőként oly szorosan ragaszkodunk hozzá. Vajon miért érzünk erős késztetést arra, hogy mégis kimondjuk, és miért nem működik gyermekeinknél?

A szülő célja a kapcsolódás

Mikor gyermekünk nélkülünk tölti napjának nagy részét, adja magát a dolog, hogy mikor végre találkozunk, meséljünk egymásnak. Megosszuk élményeinket, nehézségeinket, bánatunkat és örömünket. Egyfelől lelkiismeret-furdalásunk van a távol töltött idő miatt és szeretnénk, ha ezt minél hamarabb orvosolnánk azzal, hogy összhangba kerülünk. Másrészt szülői felelősségérzetünk jelzi, hogy a 8-10 óra kimaradás nem csak gyermekünk ‘cserbenhagyását’ eredményezhette, de a saját ‘kontroll függőségünket’ sem elégítette ki. Hiszen a belső hangunk azt mondhatja: “Vajon mi történt ez alatt az idő alatt?”; “Mi van, ha valami fontos dologról én nem tudok?”; “Hogy tudnék fegyelmezni, segíteni vagy tanítani valamit a gyerekemnek, ha azt sem tudom, hogy mi történt?”; “Még akár az is kiderülhet, hogy nem vagyok jó szülő, mert meg sem kérdezem a gyerekemet”… Tehát szeretnénk azt érezni: “bár a nap nagy részét külön töltöttük, a kapcsolatunk mély és őszinte. Szeretjük egymást, fontosak vagyunk egymásnak, és mindent megosztunk”.
A cél tehát, hogy minél hamarabb kapcsolódjunk egymáshoz, és onnan folytassuk, ahol abbahagytuk. Akkor meg mi a bökkenő?

A “Na, milyen volt a suli/ovi/bölcsi?” tragédiája

Miért fullad a kezdeményezés egyből kudarcba? Az esetek többségében efféle válaszokat kapunk rá: “Semmi”; “Semmi kül”; “Okés”; “Jó”; “Hagyjuk”… Kielégítenek minket ezek a válaszok? Természetesen nem. Hiányoljuk a megnyílást a gyerek részéről, az őszinteséget, azt, hogy beavasson minket a lelkivilágába. Mindezek mellett a nyitott kérdés – mely reményeink szerint egy óriási beszélgetésnek enged teret – egy pillanat alatt le van zárva. Gondolkozhatunk egy újabb nyitott kérdésen…

Miért nem nyílik meg a gyerek?

Először is, gondoljunk csak bele, körülbelül mennyi időt adunk a gyereknek megérkezni a kocsiba vagy csak a légkörünkbe, mielőtt megkapja ezt a kérdést? Nem sokan bírjuk a hosszú szüneteket és csöndet, tehát a legtöbb esetben maximum pár másodpercről beszélhetünk. Pedig a gyereknek egy teljesen más szerepkörre kell váltania.
A suliban, oviban, bölcsiben a gyerekek más posztot töltenek be, mint otthon. Az intézményekben a gyerekek megtanulják, hogy nem mutathatnak mély gyengeséget, kétségbeesést, hiányérzetet, dühöt, stb., mert ott elvárják tőlük, hogy már tudjanak (tanuljanak meg) viselkedni. A nevelők már sokszor bölcsődében sem tudnak olyan biztos hátteret nyújtani a gyereknek, amilyet a szülők. Ráadásul, a gyerekeknek társaikkal szemben is fel kell vértezniük magukat, hogy versenypályán maradhassanak, szeretetet és elismerést érdemeljenek ki tőlük.
Ebből a szerepből egyik pillanatról a másikra nem lehet kiugrani. Még ha a szülőkkel bensőséges is a kapcsolat, akkor is időbe telik levenni a páncélruhát, letenni a pajzsot és újra szabadon lélegezni. Hát, ha még otthon sem részesül teljes elfogadásban… és újabb harci öltözetre van szüksége…

Az Ő helyett ÉN

Másik nagy hiba, melyet sokszor elkövetünk a gyerekkel való kapcsolódás során, hogy nem vesszük észre, a megközelítésünk nem a gyerek szükségletét helyezi előtérbe, hanem a mienket. (persze ezt mindenféle tudatosság nélkül tesszük)
Először is, mi vágyunk arra, hogy a gyerek megnyíljon nekünk, hogy a szülői szerepünk biztonságban és elismerve érezze magát a ‘cserben hagyott’ hosszú órák után. Másrészt, valószínűleg mi rosszabbul viseljük az ‘üres perceket’, amíg senki nem szólal meg. Egyből kreálni kezdjük az önsanyarító gondolatokat a fejünkben: “Biztos azt hiszi, nem is érdekel, hogy mi van vele”; “Végre együtt vagyunk, és nem őrá szánom az időt”; “Mi van, ha utál, és nem akar megosztani velem semmit?”; “Mások gyerekei biztos már csacsognak a szüleiknek”; “Mondanom kéne már valamit”… Harmadrészt pedig a kérdéseinkkel általában azt sugalljuk, hogy “Mondj el mindent nekem!” – melyre egyből jönnek a “hagyjál”, “úgysem érted”, “mindegy is” jelentést hordozó megnyilvánulások – ahelyett, hogy azt jeleznénk “FIGYELEK RÁD!”.

Nincs én CSAK Ő

  Az eredményes kapcsolódás feltétele, hogy magamat kiveszem a képből. Felismerem, de félreteszem az én saját szükségleteimet, és így igyekszem ráhangolódni a másikra. Ahhoz, hogy ez meg tudjon történni, szükséges a szünet, a csönd. Csak lenni, ráérezni a gyerek aktuális lelkiállapotára. Ahhoz, hogy a gyerek érezze a támogatásunkat, az elfogadásunkat, a védelmünket, ahhoz nincs szükség szavakra. Pláne a gyerekeknél nincsen, akik még sokkal jobban érzik az érzelmi energiáinkat. Csak hagyd őt megérkezni az ‘otthoni’ biztonságba! Csak figyelj! Figyelj a légzésére (esetleg vedd át), nézd mit csinál, mit néz (szó nélkül)! Adj neki egy 5-10 percet ebből! Lehetőleg, hagyd őt kezdeményezni! Ha nem, esetleg kérdezz valamit, de csak azért, hogy ellenőrizd, szüksége van-e még több időre!

  És a legfontosabb, ha egyszer elkezd beszélni, mesélni, akkor csak hallgasd mindenféle tanácsadás, tanítás, dicséret vagy egyet-nem-értés nélkül. Maximum a saját érzéseinek elismerésével, de nélküled a képen.

Mert a gyerekeknek igazán csak egy fontos: hogy látva és hallva érezzék magukat a felnőttek és önmaguk által.

Ha tetszett a cikk, nyomj egy <3, és kommentbe írd meg, te mit gondolsz! Végezetül pedig ne felejtsd el megosztani azzal, akinek szerinted szintén hasznára válna! 🙂

#család #gyereknevelés #szülőneklenni #kamaszkor #mittegyek #elégjószülő #gyerekek #kapcsolat #kapcsolódás #tudatosszülők #pozitivgyereknevelés #élet #tudatosság #imádomagyerekem #coaching #gyerekrehangolva #szülőcoaching #nevelés #ráhangolódás #együtt #suli #ovi #bölcsi #veszekedés #bizalom #őszinteség #elfogadás #törődés