“Én csak azt akarom, hogy boldog legyen!”, avagy az ok, amiért az érzelmeink rabjaivá válunk.

Sok zavar és ellentmondás kavarog a köztudatban azzal kapcsolatban, hogy hagyjuk-e a gyerekünket sírni vagy ne. Egy pár generációval ezelőtt még a szakértők is azt mondták, hogy a csecsemőknek meg kell tanulniuk magukat megnyugtatni, napirendhez szokni, ezért a szülőknek nem szabad válaszolniuk a keserves sírásra. Ma már tudjuk, hogy ezzel a gyerekek egyből levonják az életre szóló következtetést, hogy senkire nem támaszkodhatnak érzelmileg. A legtöbb felnőtt társas kapcsolati nehézsége itt gyökerezik. Tehát, igenis nagyon fontos, hogy érzelmileg elérhetőek legyünk gyermekeink számára. Mindig!

“Itt vagyok, hogy te ne legyél itt” – A ló túloldalán

Nem gondoljuk, de sokkal könnyebb átesni a ló túloldalára, mint azt hinnénk. A zavar pedig itt kezdődik igazán, mert félreértjük, mit jelent ott lenni érzelmileg a gyermekünk mellett a nehéz érzelmi pillanatokban. Ennek oka pedig a társadalmunk és kultúránk által vélt és tanított megközelítés a negatív érzések irányába.
Szinte mindannyian úgy nőttünk fel, hogy megtanultuk, a sírást, a bánatot, a fájdalmat minden körülmények között el kell kerülnünk. Azt a jelentést tulajdonítjuk minden negatív érzelemnek, hogy ezek a boldogság, a siker és a teljesség érzésének útjában állnak. Akár mi szenvedünk tőlük, akár mások, úgy érezzük, mihamarabb meg kell szüntetnünk. Megpróbáljuk vigasztalni a másikat szavakkal, érintéssel, tanácsadással, kizökkentéssel, motiválással, de ritkán fogadjuk el az aktuális érzést, úgy ahogy van. Persze, nem jó látni a másikat szomorkodni, de miért olyan fájdalmas a látvány számunkra? Tudom, megbotránkoztató lehet a kérdés, de mit gondolsz: Mennyire ösztönös a kizökkentés, vigasztalás igényének érzése, és mennyire tanult (generációk által belénk vésődött)?

Generációs zsákutca – A “Ne szomorkodj!” valódi üzenete

Születésünktől kezdve tanuljuk visszafojtani, elkerülni és megszüntetni a negatívnak vélt érzéseinket és érzelmeinket. Kudarcként éljük meg őket. A külvilágtól is azt a megerősítést kapjuk, hogy nem jó, hogy így érzünk. Mikor a gyermekünk nyűgös, szomorú, sír, vagy mérges, többségében azt a választ kapja tőlünk, hogy nem kéne magát így éreznie: “Ne szomorkodj!”, “Nézd a jó oldalát”, “Ezért most nem kell sírni”… Mindezt teljes jó szándékkal tesszük. Ezt tanultuk.
Ezekkel a válaszokkal mégis megerősítjük a gyereket abban, hogy nem kéne így éreznie. Hogy az érzés, ami elfogta, nem helyénvaló. A későbbiekben már azon stresszelhet, hogy az érzés közeledik, és nem tudja kezelni. Majd azon, hogy már mások is észrevették, tehát nem tudja takarni. Végül pedig jöhet a teljes kudarc élménye, hogy már mások kedvét is elrontja, mert mindenkinek vele kell foglalkoznia. A rossz érzés nem múlik, hanem felerősödik, és eluralkodik rajunk. Hiszen valójában sosem tanultuk meg, hogy hogyan kezeljük ezeket az érzelmeket.
Vajon akkor is felerősödnének, ha nem kellene elutasítanunk őket?

Egy érzés jön és megy

  A gyerekeknek arra van szükségük, hogy megismerjék saját érzéseiket, és megtanuljanak velük együtt élni. Ebben pedig ránk támaszkodnak. Minket figyelnek meg, nekünk hisznek, tőlünk tanulnak. Egy igazán boldog ember, nem mindig felhőtlen, de tudja értékelni a borús eget is. Minden érzésnek megvan a maga oka, és jelentése. Minden érzés jön és megy. A gyerekeknek nem arra van szükségük, hogy megóvjuk őket a negatívnak vélt érzésektől, hanem hogy megtanítsuk őket felismerni és elfogadni azokat. Aki sosem vall kudarcot, sosem tanul újat. Minden probléma lehetőséget ad a fejlődéshez. Nem kell menekülni tőlük. Minél jobban menekülünk, annál jobban fognak üldözni. Minél nyitottabban fogadjuk őket, annál könnyebben állnak tovább maguktól.

Sírni oké – “Itt vagyok veled”

  Nem kell több. Csak, hogy ott legyél vele a pillanatban. Nem kell se a tanácsod, se a vigasztalásod. Csak az elfogadásod, hogy ő is elfogadhassa. Mert az érzelmeink fontosak. A pillanat közös megélésével tudjuk a legjobban támogatni gyermekünket abban, hogy felismerje és elfogadja a benne kavargó érzelmeket, s ezáltal saját magát. Nem tenni semmit persze nem könnyű elsőre, hiszen gyerekkorunk óta azt látjuk, közbe kell lépni. Mégis valójában a jelenlétünk és elfogadásunk a legfontosabb számukra. Így oldódik a belső feszültség a leggyorsabban utat engedve az érzések tovaszállására. A gyerekünk kapcsolata mind velünk, mind önmagával mélyülni fog. Így lesz igazán életrevaló, kiegyensúlyozott és boldog felnőtt.

Ha tetszett, nyomj egy like-ot és oszd meg, te mit gondolsz?

#gyerekrehangolva #szuloneklennijo #család #gyereknevelés #érzelmek #mittegyek #boldogvagyok #segítség #kapcsolatok #ilyenazélet #agyerekem #szülőneklenni #gyerekkor #érezni